Az F1-ben nem alkotott maradandót, viszont az IndyCarban is szerencsét próbált Giorgio Pantano, a Jordan egykori pilótája.
Tehetségét soha nem vitatták, mégsem tudta megvetni lábát sem az F1-ben, sem az IndyCarban Giorgio Pantano. Története a “mi lett volna, ha” klasszikus esete, mégis érdekes összeszedni, mennyi tényező játszott ellene a később rendhagyó módon karrierje csúcsán GP2-es bajnokságot nyerő olasznak, aki az IndyCarban kétszer, hat év elteltével tett próbát.
Pantano mindössze egyetlen szezonban, 2004-ben volt a száguldó cirkusz tagja, méghozzá a sereghajtó Jordan istállóval. A Minardi mellett ez a csapat végzett általában a mezőny végén abban az évben, így az olasznak sokszor Baumgartner Zsolttal is meg kellett küzdenie.
Év közben azonban Eddie Jordan kitette a szűrét, és Timo Glockot ültette be a helyére, így Pantanónak új ülés után kellett néznie. A GP2-be visszakényszerülő pilóta azonban nem maradt kizárólag Európában, hanem körbenézett az Egyesült Államokban is.
Hogy jött a képbe Amerika?
2005-ben éppen átalakulás közepén volt az Indy Racing League, visszakerültek a versenynaptárba az épített pályás és utcai versenyek, és ez magával hozta a mezőny átformálódását is. Pantano – GP2-es csapatfőnökének közbenjárására – a gödörben lévő Chip Ganassi Racingnél kapott helyet két versenyre, amely a Toyota elavult motorját használták a Honda rakétájával szemben.
A sonomai bemutatkozáskor két napnyi tesztelés után meg is nyerte az első szabadedzést, és elmondása szerint, ha nem hibázik bele az időmérős körébe, mindenkinél egy tizeddel gyorsabb is lett volna. Végül a 13. helyről rajtolva az utolsó körben nyolcadik helyen haladt, amikor kilökték.
„Nem volt könnyű vezetni, mert a versenyen teli tankkal nehéz volt az autó. Utána mérnököt váltottunk, így Watkins Glenben már jobban tudtunk teljesíteni, mert ő jobban megértette, mire van szükségem.” – meséli Pantano az motorsport.com-nak.
Watkins Glenben aztán az első sorba kvalifikált az időmérőn, sőt, egy lassú start és egy büntetés ellenére egy nagy felzárkózást bemutatva negyedik lett a versenyen. Csapattársa, Scott Dixon viszont hosszú idő után végre először nyert, így hiába a jó eredmény, nem Pantano került a reflektorfénybe, még csapaton belül sem.
„Szerintem jól teljesítettem a két verseny alatt, úgy, hogy nem volt tapasztalatom az autókkal és nem ismertem a pályákat sem. Nem értettem, hogy ilyen szereplés után miért nem kaptam ülést a következő évre.” – emlékszik vissza Pantano.
Pedig a csapat igazgatója, Mike Hull is elismerte, lenyűgözte őket az olasz tehetsége:
„Ő is olyan volt, mint korábban [Juan Pablo] Montoya, [Bruno] Junqueira és [Nicolas] Minassian. Lehetőséget adtunk neki, ő pedig nagyon jó munkát végzett. Hihetetlen pilóta volt, ez nem kérdés.
És kevesebb leszorítóerővel kellett mennünk, hogy versenyképesek maradjunk, ami Watkins Glenben különösen élvezetes volt a pilóták szempontjából.
Giorgio szerintem nem igazán értette, mennyit jelentett az a negyedik hely. Sokat kértünk tőle, de képes volt rá, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Szóval talán kissé nem figyeltünk fel arra, mit is történt vele.”
Végül a Ganassi a frissen bajnokká avatott Dan Wheldont igazolta le 2006-ra, akinek biztosan nem jelentettek problémát az oválpályák sem.
„Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy Dan szabad lesz, de éltünk a lehetőséggel. Akkoriban az IRL (Indy Racing League) főként oválokból állt, és kevés épített pálya volt a naptárban.”
Ironikus módon David Sears, a menedzsere másik pilótáját, Sébastien Bourdais-t az európai stílusnak jóval megfelelőbb Champ Carba küldte, aki ott négyszeres bajnok lett.
De nem volt még vége…
Az olasz így még néhány évig a GP2-ben versenyzett, és 2008-ban bajnok is lett. Mégis kapott még egy lehetőséget az IndyCar-ban, de erre hat évet kellett várnia az első versenye után. Addigra azonban már teljesen más autó, és más környezet fogadta.
Pénz hiányában egy teljes szezonos ülésre nem futotta, de a sérült Justin Wilson helyén három versenyt is teljesíthetett 2011-ben, és amikor a következő évben Charlie Kimball helyére kerestek embert, Pantano újra Ganassinál versenyezhetett egy futam erejéig.
„Tetszett, ahogy megcsinálták a [közben IndyCar és Champ Carból egyesülő] bajnokságot, mert a versenyző továbbra is jelenthetett különbséget. Egy évig ott éltem, hátha akad egy lehetőség, a Ganassi is csak ezért hívott fel.”
Pantano ugyan egész évben nem vezetett, Mid-Ohióban a mezőny végéről tíz helyet javított a futam végéig, és a verseny második leggyorsabb körét megautózta.
„Boldog vagyok, hogy lehetősége nyílt vezetni az autónkat.” – emlékszik vissza az esetre Hull.
„Megvolt benne, ami kellett volna ahhoz, hogy csapattagként és tehetségként is sikeres legyen. Ha most kerülne ide 24 évesen ilyen képességekkel, biztos vagyok benne, hogy meglenne a hely számára.”