1936-ban ezen a napon született Jim Clark, az egyetemes autósport egyik legnagyobb alakjának tartott skót versenyző. Clark Indianapolisban is a csúcsra ért.
Az 1936-ban ezen a napon született Jim Clark a hatvanas évek Forma-1-ének vitathatatlanul legnagyobb sztárja volt. 1962-ben megnyerte első futamait, 1963-ban és 1965-ben pedig világbajnoki címet ünnepelhetett, ráadásul imponáló magabiztossággal, mindkét évben a maximális megszerezhető pontszámmal. Ahogy az lenni szokott ebben a korszakban, Clark sem ragadt le egyetlen műfajnál, hanem a legkülönfélébb sorozatok legkülönfélébb versenyein indult, általában szintén zajos sikerekkel.
Kicsi híja volt a győzelem már az első indianapolisi próbálkozás során
Miután 1962-ben az amerikai vetélytárs, a másik korszakos egyéniség, Dan Gurney összehozta a Lotust és a Fordot egy találkozóra, az amerikaiak motorjával felszerelve Colin Chapman autója már Indianapolisban tesztelt. 1963-ra készen lett az a motor is, amivel a Lotus felvehette a versenyt a mezőny többi gyártójával. A Lotus 29 volánjánál végül Jim Clark első nekifutásra rögtön az ötödik helyre kvalifikálta magát, és második lett, míg Gurney (neki ez volt második indulása) hetedik lett.
A korabeli beszámolók szerint a végül Clark előtt győztesként befutó Parnelli Jones autójából szivárgott az olaj a verseny során, ami miatt az akkori szabályok szerint ki kellett volna zárni a versenyből. Clark érdekes módon a legkevésbé sem akart panaszkodni, és méltatta vetélytársát.
„Rohadt jó munkát végzett” – ismerte el Clark sportszerűen.
Később Clark még Milwaukeeban és a Trenton Speedwayen indult abban az évben. Mindkét futamon a pole-ból indulhatott, a Milwaukee Mile-on pedig nyerni is tudott.
1964-ben aztán a Lotus, a Ford és Jim Clark visszatértek Indianapolisba. Az 1964-es Indy 500-on immár a pole is összejött, ám a versenyt egy gumiprobléma és az abból következő felfüggesztés-törés miatt nem sikerült befejezni.
A győzelem éve
Jim Clark neve nem hiányozhatott az 1965-ös Indy 500 nevezési listájáról sem. A szokásoknak megfelelően a skót ebben az évben is nagyszerűen szerepelt az időmérőn, igaz, A. J. Foyt miatt az első rajthely ezúttal nem jött össze.
A verseny viszont annál dominánsabban alakult Clark szemszögéből. A verseny során gyakorlatilag egy pillanatig nem volt kérdés, ki fog győzni, végül Clark a 200-ból 190 kört az élen töltve két perccel (!) előzte meg a másodikként befutó Parnelli Jonest. Ez volt az Indy 500-ak történetének egyik legnagyobb fölénnyel megszerzett győzelme. Nem mellesleg az első külföldi siker Dario Resta 1916-os győzelme óta.
„Már az első kiállás után éreztem, hogy jól mennek a dolgok. Amikor először kaptam egy ‘Plus 58’-as táblát, tudtam, hogy Joneshoz képest egy körrel vezetek. Amikor aztán A. J. Foyt is elment mellettem, egy pillanatra elgondolkoztam, de akkor megint bemutatták a ‘Plus 58’-as táblát. Akkor tudtam, hogy győztünk.”
A duplázás is majdnem összejött
Jim Clark harmadik indulása során, 1966-ban immár a nagy Forma-1-es rivális, Graham Hill is ott volt a mezőnyben.
Ez a verseny már jóval nehezebben alakult számára, ugyanis Clark a verseny során kétszer is megpördült. „Igazából hat volt belőlük, de szerencsére négyet meg tudtam fogni…” – emlékezett vissza a versenyre kicsivel később. A futamot végül pont Graham Hill nyerte, így Clarknak és csapatának be kellett érnie a második hellyel.
A megpördülések ellenére a siker egyébként olyannyira nem múlt sokon, hogy Clark és a Lotus szentül meg volt győződve arról, hogy ők nyerték a versenyt. Az, hogy végül elszámolták az eredményt, csak akkor derült ki, amikor a Victory Lane-re tartva Hill már ott ünnepelte sikerét…
Legkevésbé sikeres próbálkozása érdekes módon pont az utolsó, 1967-es Indy 500 volt. Ekkor az elmúlt évekkel ellentétben már az időmérő sem alakult túl kedvezően a tizenhatodik rajthellyel, végül pedig ezen a versenyen is kiesett, és csak harmincegyedikként értékelték.
A skót örökség
A később szintén Indy 500-győzelmekig és bajnoki címekig jutó honfitárs, Dario Franchitti 2010 szeptemberében beülhetett Jim Clark Indy 500-győztes Lotus 38-asába, és megtehetett vele néhány kört az Indianapolis Motor Speedway aszfaltcsíkján.
„Ez igen különleges volt!” – lelkendezett Franchitti. „Életre szóló élménnyel gazdagodtam most, pláne úgy, hogy a Speedwayen vagyunk. Jim egy igazi tigris volt az autóban. Az ő karrierje is hozzájárult ahhoz, hogy én is autóversenyző lettem. Ő volt a mezőny csendes, alázatos figurája. Nagyon korán eldöntöttem, hogy minél többet meg kell tudnom róla. És minél többet tudtam meg róla, annál inkább csodáltam őt.„