A NASCAR történetét bemutató sorozatunkat a modern éra kezdeti éveinek legfontosabb történéseivel folytatjuk.
A nehéz kezdetek után a NASCAR kezdett egyre népszerűbb lenni. Az amerikai autóversenyzés csúcsát azonban még hosszú időn keresztül az IndyCar jelentette, Bill France Sr. viszont egyre nagyobb álmokat dédelgetett. Az ’50-es évek elején még egy formulaautós sorozatot is életre hívtak, a NASCAR Speedway Division azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A bajnokságot mindössze 2 szezont követően annak rendje és módja szerint el is kaszálták.
Az ezt követő 2-3 évtized az útkeresésről szólt. Kezdetben a NASCAR csak a nevében tükrözte a nemzeti mivoltot, lévén a sorozat versenyeinek nagy részét keleti parti helyszíneken rendezték. A szervezet maga keleten született, így érthetően az 50-es évek elején nem volt még olyan egyszerű átszelni az országot, mint manapság, a sorozat főként a dél-keleti államok környékén mozgolódott.
A megoldást az utazási problémára az országot átszelő autópálya-hálózat, az Interstate Highway System megépítése jelentette. Az ötletgazda Dwight D. Eisenhower elnök nevét viselő úthálózat lehetőséget biztosított a nyugati országrészek szárazföldön történő, viszonylag könnyű és gyors elérésére, így a NASCAR is elkezdhetett terjeszkedni a Mississippi másik oldala felé.
Nyugati nyitás
Bár az „I” utak hálózatának első tagjait csak 1956-ban adták át, Bill Sr. már 1951-ben elvitte a sorozatot egy nyugati államba, nevezetesen Kaliforniába. Az addigra már 41 versenyesre duzzasztott naptárban április 8-i dátummal szerepelt a Carrell Speedway félmérföldes dirt oválja. A pálya, melyen az év Februárjában a „Külföldi Autók Versenyét” is megrendezték, mindössze 20 érdeklődőt vonzott, és épp az utazási nehézségek miatt a mezőny nagy sztárjai távolmaradtak. Kivétel volt a Daytona-i verseny az évi győztese, Marshall Teague, aki győzelmével át is vette a vezetést a bajnokságban.
Két héttel később a Phoenix-i Arizona State Fairgrounds 1 mérföldes dirtjére már a nagy nevek is ellátogattak, az év végén esedékes oaklandi futam azonban már ismét a nyugati versenyzőkről szólt.
A viszonylagos érdektelenség ellenére Bill France kitartott azon elképzelése mellett, miszerint a NASCAR-nak valódi nemzeti sorozatként kell működnie, így a nyugati futamokkal kibővített naptár időnként igencsak grandiózus méreteket öltöttek. Már az autópálya-hálózat első útjainak átadásakor 56 versenyre duzzadt a kalendárium, az abszolút rekordtartó, 1964-es szezonban pedig egészen konkrétan 62 versenyen nyílt lehetőség megméretni magukat a szériaautózás fenegyerekein.
Ekkor a versenyzés mellett olyan kihívásokkal is szembe kellett nézni, minthogy hogyan lehet a dél-karolinai Cayce-ből az észak-karolinai Winston-Salem-be, majd onnan a virginiai Roanoke-ba utazni, hogy valaki a 3 nap alatt lebonyolított 3 verseny mindegyikén jelen tudjon lenni.
Lehetetlen körülmények, elképesztő népszerűség növekedés
Ez a túlzsúfoltság persze egyrészt jó volt arra, hogy a NASCAR-t az ország minden táján megismerjék, nehéz volt azonban a médiafigyelmet fenntartani egy ennyire széttagolt bajnokság esetében. A ’60-as évektől kezdve közvetítő médiumként megjelent a televízió is, melynek segítségével az ország bármely táján figyelemmel lehetett követni az eseményeket. Persze egy ilyen széles naptárral rendelkező sorozat teljes közvetítése lehetetlen vállalkozás volt akkoriban, így a futamokat közvetítő ABC csatorna csak a legrangosabb versenyekről számolt be.
Hogy egy kicsit erőförrás-hatékonyabbá, valamint a versenyzők és nem utolsó sorban a nézők számára vonzóbbá tegyék a bajnokságot, a ’70-es évek elején jelentős változtatásokra szánta el magát a szervezet.
Ennek egyik lépéseként az 1970-es szezont követően az addig csak szimplán Grand National nevű sorozat egy névadó szponzort, a Winston-t is megszerzett maga mellé, amely egy jól csengő nevet, eladható dizájnt, és nem utolsó sorban pedig rengeteg pénzt hozott a szervezetnek.
A Winston dohánygyár már egy teljesen új köntösbe öltöztetett sorozat mellé adta a nevét, amely egyre inkább elszakadva a gyökereit jelentő dirt pályáktól, belépett a modern érába. Bár az 1971-es évben még 46 burkolt pályás futam mellett 2 dirt is helyt kapott, a következő évre teljesen eltűntek a burkolattal nem rendelkező versenyhelyszínek, amelyek csak 2021-ben, Bristolban tértek vissza.
A NASCAR beköltözik az otthonokba
Az első televíziós közvetítésre 1960. február 12-én került sor. A CBS csatorna akkor a Daytona 500 kvalifikációs versenyeit tűzte műsorára, valamint magáról az 500-ról is készült néhány felvétel. A következő évben az ABC is belépett a közvetítők közé. A helyszín szintén Daytona volt, ezúttal azonban a Firecracker 250 összefoglalóját tekinthették meg az amerikai nézők.
Innentől kezdve évente 2-3 verseny került a képernyőre, mind hasonló, összefoglaló formában. Az első élő közvetítésre 1971. április 10-én került sor. A 26 főt számláló mezőny a Greenville-Pickens Speedwayen randevzúzott, melyet a helyszínre kilátogató 15.000 néző mellett az ABC csatorna nézői is teljes egészében élőben láthattak. A fél mérföldes pályán lebonyolított 200 körös viadalt, így a címvédő Bobby Isaac győzelmét így addig példátlan mennyiségű szempár követhette figyelemmel.
1974-ben a Daytona 500 is debütált az élő közvetítések sorában, a futam azonban nem teljes hosszában került képernyőre. A versenyt az ABC, hasonlóan az Indy 500 közvetítéséhez, nagyából annak féltávjánál kezdte közvetíteni, az addigi eseményekről pedig egy összefoglaló tájékoztatta a nézőket. A következő években is hasonló volt a felállás, 1979-re az ABC-vel konkuráló CBS azonban úgy döntött, megpróbálkozik azzal, amivel még soha senki: egy 500 mérföldes verseny teljes hosszúságú, élő közvetítésével.
A tökéletes vihar – az 1979-es Daytona 500 története
1979. február 18-án rendezték meg a stock car történelem legfontosabb versenyét. Legalábbis ezt mondják a szakértők, és a NASCAR történészei. Az első teljes egészében élőben közvetített Daytona 500 nagy tömegeket ültetett le a TV készülékek elé, mely köszönhető volt a zord időjárásnak is.
Esős, nyálkás nap volt Floridában, miközben az Egyesült Államok keleti partjának nagy részét hóviharok sújtották. Ezek a hóviharok gyakorlatilag bezárták az embereket saját otthonaikba, „rákényszerítve” őket arra, hogy megnézzék Amerika egyik legfontosabb autós eseményét. A városok lényegében leálltak, az utak járhatatlanok voltak. Emberek millióit zárta körül a hó, és akkoriban mindössze három csatorna állt rendelkezésre a nézők szórakoztatáshoz.
„Egyszerűen mesébe illő nap volt” – mondta Darrell Waltrip, a Hírességek Csarnokába is beválasztott versenyző. „Majdnem katasztrofálisan kezdődött, de a vége olyan lett, mint egy igazi szappanopera.”
A daytonai pálya nagy dőlésszögű kanyarjai úsztak a vízben, és fontos emlékezni rá, hogy a NASCAR-nak ekkoriban még nem voltak olyan szárítási technológiái, mint manapság. A futamnak azonban időben kellett lezajlania, hogy a televíziós szerződés érvényben maradjon, ezért Bill France úgy döntött, hogy a mezőny sárga zászló alatt kezdi meg a versenyt, annak ellenére, hogy a versenyfelület még messze nem volt száraz. Úgy gondolták, hogy a 41 autó félgőzzel megtett első körei gyorsan felszárítják majd az aszfaltcsíkot.
Waltrip volt az, akit elküldtek a mezőny elé, hogy tesztelje a pályát, és a nagy várokozás után a rádión csak a következő hallatszott tőle: „A pálya megfelelő, versenyezhetünk!” 15 sárga zászlós kör után elindult tehát a verseny.
Nem csak az autók, de az öklök is csattantak
A pole-ból induló Buddy Bakernek már korán motorhibája volt, és mindössze a 40. helyen végzett. Három másik favorit – az Allison testvérek és Yarborough – a 31. körben a hátsó pályán összeértek, és jócskán lemaradtak az élmezőnytől.
A mezőny két leggyorsabb autója azonban Donnie Allisoné és Yarborough-é volt, így ennek köszönhetően vissza tudtak keveredni az élre. Az utolsó több mint 20 körben az első két helyen haladtak, és 17 másodperces előnyük volt a három autóból álló mezőny előtt, amelyben Petty, Waltrip és A.J. Foyt volt megtalálható.
Yarborough az utolsó körig várt az előzéssel. A 2-es kanyarból kiérve alacsonyan ment, hogy megelőzze Allisont. Allison blokkolta őt, így Yarborough a fűre kényszerült. Yarborough elvesztette az irányítását az autója alól, és visszatért a pályára, majd belement Allisonba. Ekkor mindkét autó elkezdett csúszkálni, ismét egymásnak ütköztek, a külső falnak ütköztek, majd visszacsúsztak a sáros, latyakos fűre.
Ekkor következtek a már említett Ken Squire legendás szavai:
„Cale Yarborough és Donnie Allison elkezdett verekedni! Az indulatok elszabadultak. Dühösek. Tudják, hogy vesztettek. És milyen keserű vereség ez.”
Squire ügyesen kezelte a play-by-play-t, és segített az operatőröknek megtalálni az új éllovast, Richard Petty-t.
Petty az utolsó két kanyarban visszatartotta Waltripet, és megnyerte hatodik 500-as futamát, véget vetve 45 futam óta tartó nyeretlenségi sorozatának.
Allison vs. Yarborough! De melyik Allison?
Érdemes megjegyezni azonban, hogy az ökölharc nem Donnie Allison és Cale Yarborough között folyt, hanem Donnie testvére Bobby volt az egyik résztvevő.
Bobby megállt a kocsijával az összetört autók közelében, hogy megkérdezze, nem kell-e Donnie-nak egy fuvar a garázsba. Yarborough azonban nekirontott.
„Felém rohant, és elkezdett kiabálni velem” – mondta Bobby. „Aztán arcon ütött a sisakjával, ami nagyon meglepett. Még mindig be voltam kötve. A sisakom rajtam volt, és ez egy kicsit megvédett, de megvágta az orromat és az ajkaimat. Ekkor már csöpögött a vér az ölembe. Úgy éreztem, vagy ki kell szállnom a kocsiból, és elintézni a dolgot, vagy életem végéig menekülnöm kell előle. Így hát kiszálltam a kocsiból, és elkezdtünk verekedni.”
Több mint 15,1 millióan nézték a versenyt és annak következményeit. Ez volt a NASCAR legnagyobb nézettségű versenye 2001-ig.
„Ez volt a NASCAR egyik csúcspontja, ez tette fel a NASCAR-t az országos térképre!” – jegyezte meg az elfeledett győztes, Richard Petty. „Mindent, amit egy programba bele lehetett tenni, aznap meg is kaptunk. Nem is lehetett volna jobb műsor az első élő NASCAR közvetítés.”
És hogy milyen büntetést kaptak a verekedés résztvevői? Amikor megkérdezték, Bill France nevetve csak ennyit válaszolt: „Eltiltás? Pénzbüntetések? A pokolba is, bónuszt kellene adnom a fiúknak.”
Hatalmas tempó, hatalmas balesetek
1987-et, írunk, és Bobby Allison továbbra is a NASCAR meghatározó figurája, és a mezőny egyik leggyorsabb versenyzője. A helyszín az Alabama International Motor Speedway, a pálya, amely ma Talladega Superspeedway néven ismert.
Akkoriban a NASCAR premier kategóriájának autói – a ma megszokottól eltérően – szűkítő nélkül versenyeztek a gyors, 2,66 mérföldes alabamai pályán, és ennek eredményeképpen hihetetlen sebességet értek el.
A kvalifikáción Bill Elliott 212,809 mérföld/órás körével került pole pozícióba. Elliott körével nem csak pályarekordot állított fel, de több mint 33 évvel később is ez a NASCAR történetének leggyorsabb időmérő köre. Elliott mellől Bobby Allison indulhatott, azonban a 22. körben felrobbant a motorja, majd jobb hátsó defektet kapott, ami miatt megpördült az autó.
Az aszfalton futó járműből ekkor lett repülőgép. A legenda autója végül a kerítésnek csapódott, leszakította majdnem az egész pályát övező részt. Az eset után majd’ két órán keresztül tartó piros zászlós szakasz következett. Allison szerencsére súlyos sérülések nélkül megúszta az esetet, és a nézők közül sem esett bántódása senkinek.
„A motor kirepült az autóból, és a súlya és a lendülete miatt nagy kárt okozhatott volna. Igazán szerencsések voltunk. A mentőautóban azt kérdeztem: »Hány ember sérült meg? « Azt mondták, »Nem sérült meg senki« – emlékezett vissza Allison. „Betettek a biztonsági autóba, és a versenypálya hosszában megkerülték a pályát, hogy visszamenjek a kórházba. Azt mondtam: »Biztosan azért visznek erre, hogy ne kelljen látnom az ott heverő holttesteket«. Nagyon aggódtam miattuk.”
A versenyt végül a hosszú szünet után, szoros csatában Bobby Allison fia, Davey nyerte, Bill Elliott előtt. Ez a Talladega-i verseny azonban nagy változásokat hozott a NASCAR-ba. Amikor a NASCAR 1987-ben másodszor is visszatért az alabamai pályára, kisebb karburátorokat írtak elő a sebesség csökkentése érdekében. 1988-tól kezdve a NASCAR szűkítőket vezetett be, hogy csökkentse az üzemanyag-levegő keverék áramlását a motorokba, ezáltal drasztikusan csökkentve a motor erejét.
Legendák, akik nélkül a NASCAR nem lenne ugyan az
Bár a hőskor sem szűködködött legendákban, a ’70-es, ’80-as évek hoztták el a sztárok korát. Olyan két évtizedről beszélünk, melyben keveredtek az old school versenyzők a modern korszakba belecsöppent ifjú titánokkal. A sorozat egyre növekvőbb népszerűsége sztárstátuszba emelt jónéhány kiválóságot, mely megalapozott egy olyan korszakot, melyre mind a mai napig könnyes nosztalgiával tekintenek vissza a szériaautózás rajongói.
Ez volt az az időszak, amikor hétről hétre olyan versenyzők csaptak össze, mint a már akkor is istenségként tisztelt Richard Petty, a Jimmie Johnson 2008-as sikeréig egyedüliként zsinórban 3 bajnokságot nyerő Cale Yarbourugh, az örök mókamester Darrell Waltrip, vagy a nem túl tehetős vidéki srácból korszakos legendává avanzsáló Dale Earnhardt.
A modern éra előtt szerzett 3 bajnoki címéhez a korszakváltást követően még 4-et pakolt hozzá Richard Petty, akit sorozatunk korábbi részében már bemutattunk. Petty egyike azon keveseknek, aki 3 különböző évtizedben is meghatározó szerepet töltött be a NASCAR-ban. 7. bajnoki címét követően azonban a ’80-as években már nem volt része akkora sikerekben, mint fiatalabb korában.
Darrell Waltrip
Petty sikersorozatának megszakadása nagy mértékben köszönhető a már korábban említett Darrell Waltripnak. A Kentucky-i versenyző a mellett, hogy mindig megtalálta a módját a mókázásnak, borzasztó gyors, és nem kevésbé agresszív versenyző volt. Waltrip 12 éves korában próbálta ki magát először a versenyzés világában, majd a korai gokartos éveket követően 16 évesen már a szériaautók világába is belekóstolt. Pályafutása korai éveiben saját autóját vezette, majd 1981-ben az a kor egyik legeredményesebb csapatához szerződött. Az ’50-es ’60-as évek kiemelkedő alakja, Junior Johnson neve által fémjelzett alakulat hírnevét már a ’70-es évek végén Yarborough három bajnoki címével megalapozta, a ’80-as években pedig DW volt az, aki tovább öregbítette ezt a hírnevet.
Az 1981-es szezon 31 versenyéből 12-t menyerve szerezte meg pályafutása első bajnoki címét, 1 évvel később pedig ugyanennyi sikert elkönyvelve, ismét Bobby Allisont megelőzve lett újból bajnok. Első Junior Johnsonos szezonjában ráadásul egy mindmáig fennálló rekordot is begyűjtött; 21 alkalommal, tehát a versenyek kétharmadán végzett a legjobb 5-ben. Ezt egyébként még 1986-ban is megismételte, akkor azonban ez nem volt elég a bajnoki címhez. Köszönhető mindez annak, hogy 6 alkalommal is a legjobb 20-on kívül zárta az aktuális versenyt.
Kedvenc pályája a Bristol-i volt, melyen 12 győzelmével szintén rekordtartó. E mellet a győzelmi örökranglistán 84 sikerével az előkelő negyedik helyet foglalja el. Waltrip 1987-re Rick Hendrick alakulatához szerződött, akikkel szintén felért a csúcsra. Ezúttal azonban nem bajnoki címet, viszont egy azzal felérő győzelmet sikerült összehoznia. Nevezetesen az 1989-es Daytona 500-ról van szó, melyet 17. nekifutásra sikerült megnyernie.
Waltrip pályafutása egészen 2000-ig tartott, majd azt követően a közvetítési jogokat frissen megszerző FOX csatorna szakkomentátoraként dologzott, egészen 2019-ig.
Dale Earnhardt
A 7-szeres bajnok sikersorozatának megtörésében egy másik versenyző, Dale Earnhardt is nagy szerepet játszott. Az agresszív stílusa miatt az „Intimidator”, azaz „Megfelemlítő” becenevű versenyzőt édesapja fertőzte meg az autóversenyzéssel. Raph Earnhardt a délkeleti állomok regionális versenyein szerezett számolatlan mennyiségű győzelmet, ezzel együtt pedig hírnevet magának, halálát követően pedig fia vitte tovább a családi vállakozást.
Dale a Kupában 1975-ben mutatkozhatott be, első sikerét pedig 1979-ben, Bristolban aratta. A bajnoki címre sem kellett sokat várnia, ugyanis már rögtön a következő évben sikerre vitte az Osterlund Racing 2-es számú gépét. A sikereket követően 1981-ben megszűnt Osterlund csapata, így Richard Childressnél, majd Bud Moore-nál próbálkozott, a várt sikerek azonban elmaradtak.
A csúcsra végül a Richard Childress Racing-gel ért fel ismét, ahova 1984-ben tért vissza, 2 ével később pedig már az általa legendássá tett 3-ast vezetve újabb bajnoki címet ünnepelhetett. Earnhardt, akárcsak Petty összesen 7 bajnoki címet szerzett, melyek közül utolsót 1994-ben zsebelte be.
20 évnyi próbákozás után 1998-ban a Daytona 500 megnyerése is összejött Earnhardt számra, 3 évvel később azonban pont ez a verseny bizonyult végzetesnek számára.
A 2001-es verseny utolsó körében fiát, Dale Jr.-t, és a pályafutása első győzelme felé robogó alkalmazottját Michael Waltripot üldözte. A hármas kanyar bejáratánál összeakadt Stirling Marlinnal és Ken Schraderrel, és falnak csapódott. A világ egyik legjobb autóversenyzője az ütközés következtében olyan súlyos koponyasérüléseket szenvedett, hogy az orvosok már nem tudtak rajta segíteni.
Cale Yarborough
Waltrip és Earnhardt regnálása előtt úgy tűnt, Cale Yarborough veheti át Richard Pettytől a stafétát. A ’60-as évek tapogatózását követően a modern éra hozta el számára az igazi sikereket. ’73-ban és ’74-ben második lett, míg 1976-ban megszerezte első bajnoki címét. A sikert a következő 2 évben is megismételte, 1980-ban pedig csak egy hajszállal maradt le a bajnoki címről. Yarborough nemcsak a versenyeken, de az edzéseken is iszonyatosan gyors volt, melyet a ’80-as szezonban szerzett 14 rajtelsősége is hűen tükröz.
A bajnoki küzdelmet tekintve ez volt az utolsó igazán jó év Yarborough számára, Daytonában azonban maradtak még elintézetlen ügyei. Az 1982-es második helyét követően ’83-ban és ’84-ben is meg tudta nyerni a Nagy Amerikai Versenyt, 1968 és 1977 után így negyedik alkalommal is a Győztesek Útjára gurulhatott Daytonában. 4 győzelme mellett 6 top 5-ös eredményt is elért az 500-akon, így Daytona egyik legeredményesebbjeként fejezte be pályafutását 1988-ban.
A király utolsó versenye, a trónörökös bemutatkozása
1992-re megkezdődött az őrségváltás a NASCAR keretein belül, egyre nagyobb sikereket ért el a fiatal generáció, Alan Kulwicki (az év bajnoka) és Davey Allison vezetésével. Azonban a következő 15 év legmeghatározóbb figurája csak az 1992-es szezonzárón, Atlantában mutatkozott be, Jeff Gordon személyében.
Ez a verseny nem csak a 21 éves ifjonc bemutatkozásáról marad híres, hanem az előző éra legnagyobb versenyzőjének visszavonulásáról is. Richard Petty, a széria hétszeres bajnoka, a 200-szoros futamgyőztese, 1992. November 15-én futotta utolsó versenyét.
A „Király” persze nem ilyen búcsúról álmodott, hiszen a 85. körben hatalmas balesetbe keveredett. Az ütközés összetörte az autó elejét, és eltörte az olajhűtőt. Természetesen Petty autója kigyulladt, és kétségbeesetten kiabált a tűzoltó készülékért. Sajnos Petty utolsó versenye véget is ért.
Az utolsó nagy kihívás
Robbie Loomis csapatfőnök irányításával a csapat a verseny nagy részében azon dolgozott, hogy a 43-as rajtszámú autó újra működőképes legyen, és méltóképp búcsúzhasson a közönségtől. Néhány körrel a vége előtt Petty úgy jött ki a garázsból, hogy az autó eleje majdnem teljesen hiányzott. A legendás 43-as autó súlyosan megsérült, de Petty képes volt tartani a NASCAR által meghatározott minimális sebességet. Petty a 35. helyen végzett a 43 autóból álló mezőnyben, és az utolsó futamán célba ért.
Amikor a futam utáni interjúkban a baleset során keletkezett tűzről kérdezték, Petty azt mondta: „Dicsőséges tűzben akartam távozni; csak a dicsőséges részről megfeledkeztem.”
Petty pályafutása során a győztes versenyek után sokszor órákig a versenypályákon maradt, hogy aláírásokat osztogasson a rajongóknak. Bár szeretettel hívták „A Királynak”, Petty a NASCAR legszerényebb versenyzője volt, és az is maradt visszavonulása után is.
„Senkinek sem volt jobb dolga” – mondta Petty, amikor 2010-ben bekerült a NASCAR Hírességek Csarnokába. „Versenyzőnek születtem, a versenyzés körül nőttem fel, és volt egy bátyám Maurice és egy unokatestvérem, Dale Inman, akik a világ egyik legjobb versenycsapatát építették fel körülöttem. Én egyedül soha nem csináltam semmit, de mi, mint egy csapat, nagyon sokat elértünk.”
A régi éra utolsó győztese, vagy új éra első győztese?
A versenyt egy nagyon feszült délután után Bill Elliott nyerte, aki ezzel ötödik győzelmét zsebelhette be a szezonban. A második helyezett Alan Kulwicki vezette a legtöbb kört, és mindössze 10 pont előnnyel szerezte meg a NASCAR Winston Cup Series 1992-es bajnoki címét, ami akkoriban a NASCAR történetében a legszorosabb különbség volt. Kulwicki versenyzőként és csapattulajdonosként egyszerre nyerte a trófeát, melyre egészen 2011-ig, Tony Stewart győzelméig nem volt újabb példa.
A győztes Elliott és a bajnok Kulwicki győzelmi ünneplése után Petty egy utolsó ünnepélyes körre beült az autóba, hogy tisztelegjen a szurkolók előtt.
Több ezren maradtak, hogy lássák a „Király” utolsó körét, és leróják tiszteletüket a sportág legnagyobb hősének. Petty ledobta az ablakhálót és integetett a szurkolóknak, miközben a hangosbeszélőn az Alabama „Richard Petty Fans” című dala szólt.
Közben a garázsban Jeff Gordon egy nehéz, drámai verseny után keserédes szájízzel nézte a legenda búcsúját, és valószínűleg nem is gondolta, hogy ő lehet majd Petty egyik méltó utódja a következő 15 évben.
Társszerző: Roós András
Sorozatunk további részei:
I. rész: Az autószerelő, és válogatott szélhámosok
II. rész: A király színre lép
IV. rész: A Csodagyerek tündöklése
V. rész: A csodás aranykor