péntek, március 29, 2024

Deszkapálya, az amerikai motorsport velodromja

Dátum:

Megosztás:

Ha az Egyesült Államokbeli autóversenyzésre gondolunk, 100-ból 99 embernek az oválpályák jutnak egyből az eszébe. Nem véletlen, hisz praktikus okokból már a kezdetek kezdete óta ez a pályatípus terjedt el az Újvilág autóversenyeinek helyszíneként. Azt azonban sokan nem is gondolnánk, hogy a hőskorban milyen ötletek születtek, és honosodtak meg a burkolatlan pályák leváltására.

- Reklám -

A burkolt pályák közül az első legalább annyira evidens, mint a bevezetőben emlegetett Amerika=ovál asszociáció. Az Indianapolis Motor Speedway ötlete 1905-ben épp azért pattant ki Carl G. Fisher fejéből, hogy az Európához képest meglévő hátrányt az amerikai versenyzés le tudja dolgozni, és gyorsabb, biztonságosabb pályák születhessenek.

- Reklám -

Az 1909. máricusától mindössze 5 hónap alatt felépülő pálya épp ezért már burkolatot is kapott. Ez annak idején még döngölt földből, kavicsokból, zúzott mészkődarabokból és kövekből, valamint kötőanyagként olajjal kevert kátrányból állt. A nagy sebesség, és a rengeteg baleset következtében azonban még abban az évben elkezdték téglára cserélni a burkolatot.

A tégla mellett azonban volt egy másik elképzelés is a pályák beburkolására, és ez nem feltétlen a beton, vagy az aszfalt volt. Sokkal inkább a fa!

- Reklám -

A pályakerékpáros versenyeknek helyt adó velodromok mintájára ugyanis a XX. század második évtizedének közepére egyre inkább megszaporodtak a faburkolattal ellátott versenypályák.

Magyar fejből pattant ki a korszakalkotó ötlet

Az első „Board track”, azaz deszkapálya 1910-ben nyitotta meg kapuit Playa del Rey-ben, Kalifornia államban. A Los Angeles Motordrome 1 mérföldes oválja nemcsak a burkolat okán volt különleges, hanem a kialakítása miatt is, lévén teljes egészében kör alakú volt, ennek okán egyenesekbeli pihenésre egyáltalán nem volt lehetőség.

Frederick Moskovics, a deszkapályák atyja
Frederick Moskovics, a magyar származású ötletgazda

Maga az ötlet egy magyar származású mérnök, Frederick Moskovics fejéből pattant ki, aki annak idején annál a Remy Electric nevű, mindmáig létező cégnél dolgozott, mely a Charles F. Kettering által alapított Delco mellett az 1910-es évek elején az első önindítókat gyártotta.

Moskovicsot már diákként magával ragadta a kerékpársport, a versenyeken pedig összeismerkedett egy bizonyos Jack Prince nevű úriemberrel, aki kerékpárversenyzéssel, valamint később velodromok tervezésével foglalkozott.

Prince és Moskovics első közös projektje, mintegy tesztjelleggel a mindössze ¼ mérföldes Los Angeles Coliseum Motordrome volt. (Nem összetévesztendő a NASCAR által idén februárban használt stadionpálya helyszínével!)

Az ideiglenes pálya jól vizsgázott, ezért 1910. január 31-én az 1 mérföldes, immár hosszabb időtávra tervezett pálya építése is elkezdődött. Hihetetlennek hangzik, de magát a pályát alig 25 nap alatt felhúzták, a lelátók felépítése pedig mindössze újabb 1 hónapot vett igénybe. Az eredetileg 75.000 dollár (mai árfolyamon számolva 1,7 millió) elköltésével létrejött pálya ezt követően még világítást is kapott, így éjszakai versenyek megrendezésére is alkalmas lett.

A Los Angeles Motordrome egy korabeli képeslapon.

Burkolat gyanánt fenyőfa leceket használtak, melyet a tapadás javításának érdekében egy különleges, a tengeri kagylók összetört héjából készült bevonattal láttak el. A 23 méter széles pálya 20 fokos dőlésszöggel rendelkezett, melynek köszönhetően az autók óriási sebességek elérésére voltak képesek.

 

A Los Angeles-i motorsport-velodrom, ahol világrekordok születtek

Ray Harroun 1910
Harroun nemcsak Indianapolisban remekelt.

A pályát elsőként egy 9 napig tartó versenysorozat keretein belül vehették birtokba az érdeklődők, melyre 1910. április 8-tól 17-ig került sor. A nevezők közt ott volt többek közt az 1 évvel később az első Indy 500-at megnyerő Ray Harroun is. Harroun annak rendje és módja szerint meg is nyerte az első versenyt, mellyel egy, az indianapolisinál kevésbé ismert elsőséget is magáénak tudhatott.

Harroun alig 1 héttel később újabb 3 győzelmet gyűjtött be, így ő lett a frissen átadott pálya legeredményesebb versenyzője.

Az autók mellett a motorkerékpárok is hamar birokba vették a pályát. Május 8-án a legendás Jake DeRosier a 25, 50, valamint a 100 mérföldes világrekordot is megdöntötte.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mikor, és hol rendezték a világ első 24 órás versenyét, mindenki azonnal zsigerből rávágná, hogy 1923-ban, Le Mans-ban. Az igazság azonban az, hogy már 12 évvel korábban sok került az első egynaposra, melynek helyszíne épp a Los Angeles Motordrome volt.

A versenyt Valentine Hust és Frank Verbeck kettőse nyerte, mely során 100 km/h-s átlagsebességet futva repesztettek végig a pályán.

A pálya története során szinte minden alkalommal sorra dőltek meg az addig fennálló sebességrekordok, melynek köszönhetően mind a versenyzők, mind a nézők számára rendkívül kedvelt helyszín volt a Los Angeles Motordrome. A pálya története azonban elég hamar, mindössze 3 évnyi működést követően véget ért.

Los Angeles Motordrome 1912
A Los Angeles Motordrome-on futott versenyekre rengetegen voltak kíváncsiak. A pálya azonban végül a 4. születésnapját sem érte meg.

1913. augusztus 11-én ugyanis, feltehetően egy hajléktalanok által okozott tűzben a pálya jelentős károkat szenvedett. Bár a lángokat még idejében sikerült megfékezni, a tulajdonosok úgy döntöttek, nem kísérlik meg helyreállítani a sérüléseket. A pálya azonban örökre beírta magát a történelemkönyvekbe, és egy olyan ágra terelte az amerikai autóversenyzést, mely hosszú éveken keresztül úgy tűnt, letaszíthatatlan lesz a trónról.

A gomba módra szaporodó deszkapályák

Az 1920-as évekig összesen 24 faburkolatú pálya épült az Egyesült Államokban, melyek közül a chicagói Speedway Park, a Brooklyn-i Sheepshead Bay Speedway, valamint a Tacoma Speedway rendelkezett a leghosszabb, szám szerint 2 mérföldes hosszal. Ezen pályák szomorú jellegzetessége azonban a rendkívül rövid életkor. A Speedway Park az 1915-ös megépítését követően mindössze 3 évig üzemelt, ezt követően pedig a pálya helyén egy veteránkórházat alakítottak ki.

Speedway Park deszkapálya 1915
A deszkapályákat nemcsak autósok, de motorosok is előszeretettel használták. A képen a számos sebességrekordot felállító Harry „Otto” Walker látható a Speedway Park célegyenesében.

A Sheepshead Bay Speedway mindössze 1 évvel élete túl a chicagói pályát. Az eredetileg lóversenypályaként, 1880-ban épített pályát az egyik leghíresebb pályaként tisztelték a maga idejében, 1919 decemberében azonban mégis úgy döntöttek, hogy lebontják, a területet pedig lakóingatlanok építésére hasznosítják.

A Tacoma Speedway egy része, akárcsak a Los Angeles Motordrome, 1920-ban tűzvész áldozata lett, az újjáépítés költségeit pedig a későbbi jegybevételek nem tudták fedezni, így 1922 végén ezt a pályát is bezárták. Később repülőteret létesítettek itt, 1954 óta pedig egy iskola áll az egykori versenypálya helyén.

A nézők imádták, viszont a kaszás is

A pályák rövid életkora egyáltalán nem írható a nézői érdektelenség számlájára. Példának okáért míg 1915-ben a AAA Championship Car sorozat (a mai IndyCar elődje) 9. versenyére, az Indy 500-ra mindössze 60.000 néző volt kíváncsi, addig az alig 1 hónappal később, Június 26-án, a Speedway Parkban futott 500 mérföldesre már 80.000 érdeklődő látogatott ki.

Az autók, valamint a pályák fejlődésével azonban az évtized végére már komoly biztonsági problémák merültek fel a deszkapályákkal kapcsolatban. Míg a Los Angeles Motordrome mindössze 20 fokos dőlésszöggel rendelkezett, addig a későbbi pályák esetében nem volt ritka a 60 fok körüli dőlésszög sem.

Beverly Hills Speedway 1919
Az épülőfélben lévő Beverly Hills Speedway.

A kor pályáinak nagy részét egy Art Pillsbury nevű úriember tervezte, aki a ’10-es évek vége felé egyre gyorsabb és gyorsabb sebességeket lehetővé tevő tervekkel rukkolt elő. Az 1919-ben épült Beverly Hills Speedway már 37 fokos dőlésszöggű kanyarokkal rendelkezett, amelyekre már a vasutaknál alkalmazott átmeneti íves megoldással vezették rá a versenyzőket. Ennek köszönhetően a sebességek drasztikusan megnövekedtek, és az 1920-as nyitóversenyen már az Indianapolisban mért sebességeknél is gyorsabban tudtak hajtani a versenyzők.

A tempó növekedésével azonban a biztonsági fejlesztések terén nem sikerült lépést tartani, így évről évre egyre több halálos baleset történt. Többek közt az előbb említett Beverly Hills Speedwayen vesztette életét, még a pálya megnyitásának évében Gaston Chevrolet is.

Gaston Chevrolet 1920
A Chevrolet testvérek legfiatalabbika, Gaston pár héttel halála előtt.

A regnáló Indy 500 győztes a szezonzáró verseny 147. körében összeért Eddie O’Donnell autójával, melynek következtében mindkét autó irányíthatatlanul csapódott a pályát szegélyező védőkorlátba. Chevrolet, valamint az O’Donnell-t segítő utazószerelő, Lyall Jolls a baleset következtében szörnyet halt, míg a súlyos koponyasérüléseket szenvedő O’Donnell 1 nappal később követte őket. John Breshanan, Chevrolet utazószerelője súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélte a balesetet.

A balesetet még tragikusabbá teszi, hogy Chevrolet az Indy 500-on begyűjtött tetemes mennyiségű pontjának köszönhetően megnyerte a bajnokságot, az ünneplésre azonban már nem kerülhetett sor.

Az Indy 500 győztesekre nézve a legvégzetesebb pálya az Altoona Speedway volt, ahol három korábbi Indianapolis-i bajnok is életét vesztette. Howdy Wilcox 1923-ban, az L.L. Corumot az 1924-es Indy 500 közben leváltó Joe Boyer az év szeptemberében, míg a szintén regnáló Indy 500 bajnokként odavesző Ray Keech 1929-ben hunyt el a pennsylvaniai pályán.

A válság végleg betett a deszkapályáknak

Az egyre gyakoribb balesetek mellett egy másik probléma is felütötte a fejét. Az óriási sebesség ugyanis már a burkolatnak sem tett túl jót. A versenyzők egyre többször panaszkodtak a verseny közben az arcukba zúduló faszilánkok miatt. Ezek nemcsak a versenyzőknek szereztek kellemetlen perceket, de rengeteg defekt okozói is voltak.

A deszkaburkolat koporsójába az utolsó szöget végül a ’30-as évek elején tomboló gazdasági válság verte be. A pályák állagának megóvására ugyanis nem sikerült megfelelő megoldást kidolgozni, így a burkolat 3-4 év alatt annyira elöregedett, hogy az teljes egészében cserére szorult. A gazdasági válság kellős közepén pedig érthető módon ilyen mértékű költségekbe senki nem szerette volna beleverni magát.

A ’30-as évek elejére már csupán 1-2 deszkapálya üzemelt, míg az utolsó faburkolattal ellátott pálya, a Castle Hill Speedway az 1940-es évek végén adta át végleg a terepet a klasszikus dirt, valamint a beton és aszfalt burkolattal ellátott pályáknak.