Ha az Egyesült Államokbeli autóversenyzésre gondolunk, 100-ból 99 embernek az oválpályák jutnak egyből az eszébe. Nem véletlen, hisz praktikus okokból már a kezdetek kezdete óta ez a pályatípus terjedt el az Újvilág autóversenyeinek helyszíneként. Azt azonban sokan nem is gondolnánk, hogy a hőskorban milyen ötletek születtek, és honosodtak meg a burkolatlan pályák leváltására.
A burkolt pályák közül az első legalább annyira evidens, mint a bevezetőben emlegetett Amerika=ovál asszociáció. Az Indianapolis Motor Speedway ötlete 1905-ben épp azért pattant ki Carl G. Fisher fejéből, hogy az Európához képest meglévő hátrányt az amerikai versenyzés le tudja dolgozni, és gyorsabb, biztonságosabb pályák születhessenek.
Az 1909. máricusától mindössze 5 hónap alatt felépülő pálya épp ezért már burkolatot is kapott. Ez annak idején még döngölt földből, kavicsokból, zúzott mészkődarabokból és kövekből, valamint kötőanyagként olajjal kevert kátrányból állt. A nagy sebesség, és a rengeteg baleset következtében azonban még abban az évben elkezdték téglára cserélni a burkolatot.
A tégla mellett azonban volt egy másik elképzelés is a pályák beburkolására, és ez nem feltétlen a beton, vagy az aszfalt volt. Sokkal inkább a fa!
A pályakerékpáros versenyeknek helyt adó velodromok mintájára ugyanis a XX. század második évtizedének közepére egyre inkább megszaporodtak a faburkolattal ellátott versenypályák.
Magyar fejből pattant ki a korszakalkotó ötlet
Az első „Board track”, azaz deszkapálya 1910-ben nyitotta meg kapuit Playa del Rey-ben, Kalifornia államban. A Los Angeles Motordrome 1 mérföldes oválja nemcsak a burkolat okán volt különleges, hanem a kialakítása miatt is, lévén teljes egészében kör alakú volt, ennek okán egyenesekbeli pihenésre egyáltalán nem volt lehetőség.
Maga az ötlet egy magyar származású mérnök, Frederick Moskovics fejéből pattant ki, aki annak idején annál a Remy Electric nevű, mindmáig létező cégnél dolgozott, mely a Charles F. Kettering által alapított Delco mellett az 1910-es évek elején az első önindítókat gyártotta.
Moskovicsot már diákként magával ragadta a kerékpársport, a versenyeken pedig összeismerkedett egy bizonyos Jack Prince nevű úriemberrel, aki kerékpárversenyzéssel, valamint később velodromok tervezésével foglalkozott.
Prince és Moskovics első közös projektje, mintegy tesztjelleggel a mindössze ¼ mérföldes Los Angeles Coliseum Motordrome volt. (Nem összetévesztendő a NASCAR által idén februárban használt stadionpálya helyszínével!)
Az ideiglenes pálya jól vizsgázott, ezért 1910. január 31-én az 1 mérföldes, immár hosszabb időtávra tervezett pálya építése is elkezdődött. Hihetetlennek hangzik, de magát a pályát alig 25 nap alatt felhúzták, a lelátók felépítése pedig mindössze újabb 1 hónapot vett igénybe. Az eredetileg 75.000 dollár (mai árfolyamon számolva 1,7 millió) elköltésével létrejött pálya ezt követően még világítást is kapott, így éjszakai versenyek megrendezésére is alkalmas lett.
Burkolat gyanánt fenyőfa leceket használtak, melyet a tapadás javításának érdekében egy különleges, a tengeri kagylók összetört héjából készült bevonattal láttak el. A 23 méter széles pálya 20 fokos dőlésszöggel rendelkezett, melynek köszönhetően az autók óriási sebességek elérésére voltak képesek.
A Los Angeles-i motorsport-velodrom, ahol világrekordok születtek
A pályát elsőként egy 9 napig tartó versenysorozat keretein belül vehették birtokba az érdeklődők, melyre 1910. április 8-tól 17-ig került sor. A nevezők közt ott volt többek közt az 1 évvel később az első Indy 500-at megnyerő Ray Harroun is. Harroun annak rendje és módja szerint meg is nyerte az első versenyt, mellyel egy, az indianapolisinál kevésbé ismert elsőséget is magáénak tudhatott.
Harroun alig 1 héttel később újabb 3 győzelmet gyűjtött be, így ő lett a frissen átadott pálya legeredményesebb versenyzője.
Az autók mellett a motorkerékpárok is hamar birokba vették a pályát. Május 8-án a legendás Jake DeRosier a 25, 50, valamint a 100 mérföldes világrekordot is megdöntötte.
Ha feltesszük a kérdést, hogy mikor, és hol rendezték a világ első 24 órás versenyét, mindenki azonnal zsigerből rávágná, hogy 1923-ban, Le Mans-ban. Az igazság azonban az, hogy már 12 évvel korábban sok került az első egynaposra, melynek helyszíne épp a Los Angeles Motordrome volt.
A versenyt Valentine Hust és Frank Verbeck kettőse nyerte, mely során 100 km/h-s átlagsebességet futva repesztettek végig a pályán.
A pálya története során szinte minden alkalommal sorra dőltek meg az addig fennálló sebességrekordok, melynek köszönhetően mind a versenyzők, mind a nézők számára rendkívül kedvelt helyszín volt a Los Angeles Motordrome. A pálya története azonban elég hamar, mindössze 3 évnyi működést követően véget ért.
1913. augusztus 11-én ugyanis, feltehetően egy hajléktalanok által okozott tűzben a pálya jelentős károkat szenvedett. Bár a lángokat még idejében sikerült megfékezni, a tulajdonosok úgy döntöttek, nem kísérlik meg helyreállítani a sérüléseket. A pálya azonban örökre beírta magát a történelemkönyvekbe, és egy olyan ágra terelte az amerikai autóversenyzést, mely hosszú éveken keresztül úgy tűnt, letaszíthatatlan lesz a trónról.
A gomba módra szaporodó deszkapályák
Az 1920-as évekig összesen 24 faburkolatú pálya épült az Egyesült Államokban, melyek közül a chicagói Speedway Park, a Brooklyn-i Sheepshead Bay Speedway, valamint a Tacoma Speedway rendelkezett a leghosszabb, szám szerint 2 mérföldes hosszal. Ezen pályák szomorú jellegzetessége azonban a rendkívül rövid életkor. A Speedway Park az 1915-ös megépítését követően mindössze 3 évig üzemelt, ezt követően pedig a pálya helyén egy veteránkórházat alakítottak ki.
A Sheepshead Bay Speedway mindössze 1 évvel élete túl a chicagói pályát. Az eredetileg lóversenypályaként, 1880-ban épített pályát az egyik leghíresebb pályaként tisztelték a maga idejében, 1919 decemberében azonban mégis úgy döntöttek, hogy lebontják, a területet pedig lakóingatlanok építésére hasznosítják.
A Tacoma Speedway egy része, akárcsak a Los Angeles Motordrome, 1920-ban tűzvész áldozata lett, az újjáépítés költségeit pedig a későbbi jegybevételek nem tudták fedezni, így 1922 végén ezt a pályát is bezárták. Később repülőteret létesítettek itt, 1954 óta pedig egy iskola áll az egykori versenypálya helyén.
A nézők imádták, viszont a kaszás is
A pályák rövid életkora egyáltalán nem írható a nézői érdektelenség számlájára. Példának okáért míg 1915-ben a AAA Championship Car sorozat (a mai IndyCar elődje) 9. versenyére, az Indy 500-ra mindössze 60.000 néző volt kíváncsi, addig az alig 1 hónappal később, Június 26-án, a Speedway Parkban futott 500 mérföldesre már 80.000 érdeklődő látogatott ki.
Az autók, valamint a pályák fejlődésével azonban az évtized végére már komoly biztonsági problémák merültek fel a deszkapályákkal kapcsolatban. Míg a Los Angeles Motordrome mindössze 20 fokos dőlésszöggel rendelkezett, addig a későbbi pályák esetében nem volt ritka a 60 fok körüli dőlésszög sem.
A kor pályáinak nagy részét egy Art Pillsbury nevű úriember tervezte, aki a ’10-es évek vége felé egyre gyorsabb és gyorsabb sebességeket lehetővé tevő tervekkel rukkolt elő. Az 1919-ben épült Beverly Hills Speedway már 37 fokos dőlésszöggű kanyarokkal rendelkezett, amelyekre már a vasutaknál alkalmazott átmeneti íves megoldással vezették rá a versenyzőket. Ennek köszönhetően a sebességek drasztikusan megnövekedtek, és az 1920-as nyitóversenyen már az Indianapolisban mért sebességeknél is gyorsabban tudtak hajtani a versenyzők.
A tempó növekedésével azonban a biztonsági fejlesztések terén nem sikerült lépést tartani, így évről évre egyre több halálos baleset történt. Többek közt az előbb említett Beverly Hills Speedwayen vesztette életét, még a pálya megnyitásának évében Gaston Chevrolet is.
A regnáló Indy 500 győztes a szezonzáró verseny 147. körében összeért Eddie O’Donnell autójával, melynek következtében mindkét autó irányíthatatlanul csapódott a pályát szegélyező védőkorlátba. Chevrolet, valamint az O’Donnell-t segítő utazószerelő, Lyall Jolls a baleset következtében szörnyet halt, míg a súlyos koponyasérüléseket szenvedő O’Donnell 1 nappal később követte őket. John Breshanan, Chevrolet utazószerelője súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélte a balesetet.
A balesetet még tragikusabbá teszi, hogy Chevrolet az Indy 500-on begyűjtött tetemes mennyiségű pontjának köszönhetően megnyerte a bajnokságot, az ünneplésre azonban már nem kerülhetett sor.
Az Indy 500 győztesekre nézve a legvégzetesebb pálya az Altoona Speedway volt, ahol három korábbi Indianapolis-i bajnok is életét vesztette. Howdy Wilcox 1923-ban, az L.L. Corumot az 1924-es Indy 500 közben leváltó Joe Boyer az év szeptemberében, míg a szintén regnáló Indy 500 bajnokként odavesző Ray Keech 1929-ben hunyt el a pennsylvaniai pályán.
A válság végleg betett a deszkapályáknak
Az egyre gyakoribb balesetek mellett egy másik probléma is felütötte a fejét. Az óriási sebesség ugyanis már a burkolatnak sem tett túl jót. A versenyzők egyre többször panaszkodtak a verseny közben az arcukba zúduló faszilánkok miatt. Ezek nemcsak a versenyzőknek szereztek kellemetlen perceket, de rengeteg defekt okozói is voltak.
A deszkaburkolat koporsójába az utolsó szöget végül a ’30-as évek elején tomboló gazdasági válság verte be. A pályák állagának megóvására ugyanis nem sikerült megfelelő megoldást kidolgozni, így a burkolat 3-4 év alatt annyira elöregedett, hogy az teljes egészében cserére szorult. A gazdasági válság kellős közepén pedig érthető módon ilyen mértékű költségekbe senki nem szerette volna beleverni magát.
A ’30-as évek elejére már csupán 1-2 deszkapálya üzemelt, míg az utolsó faburkolattal ellátott pálya, a Castle Hill Speedway az 1940-es évek végén adta át végleg a terepet a klasszikus dirt, valamint a beton és aszfalt burkolattal ellátott pályáknak.