Robert Wickens, aki a 2018-as poconói IndyCar balesetét követő gerincsérüléséből küzdötte vissza magát, tegnap végre visszaülhetett egy versenyautóba, méghozzá Mid-Ohióban tesztelt egy Bryan Herta Autosport Hyundai Veloster TCR autóval.
Wickens az IndyCar feltörekvő csillaga volt, amikor a 2018-as újonc szezonjában egy szörnyű balesetett szenvedett a Pocono Raceway-en, amelynek következtében mellkasi gerinctörést, nyaktörést, mindkét lábán síp- és szárkapocscsonttörést, mindkét kezén törést, jobb alkarcsonttörést, könyöktörést, agyrázkódást és négy bordatörést szenvedett. De nem ezek jelentették a legnagyobb problémát. Mert bár ezek a törött csontok idővel begyógyulnak, Wickens gerince is megzúzódott, ami miatt kétséges volt az is, hogy a kanadai valaha is újra járni fog, nemhogy versenyautót vezessen.
Tegnap azonban 20 hónapnyi, gyakran hat óránál is több napi rehabilitáció után végül Wickens beülhetett a BHA Hyundai Veloster N TCR fémjelzésű versenyautójába, amit egyébként Michael Johnson vezet az IMSA Michelin Pilot Challenge-ben.
Azt az autót, melyet egyébként Johnson számára kézi vezérlésű gázzal, fékkel, illetve kuplunggal szereltek fel. Annak a korábbi országos motorkerékpár bajnok számára, aki néhány évvel ezelőtt mellkastól lefelé lebénult, így a sportkocsik felé vezetett karrierje. Johnson három évvel ezelőtt történelmi győzelmet aratott az IMSA-ban, a Lime Rock Park-ban.
„Elfoglalt vagyok, az egyszer már biztos. A kezeim nagyon sokat mozognak, de már megszoktam. Ez egy nagy feladat lesz Robert számára, hogy megtanulja hogyan hozza szinkronba a dolgokat, és hogyan működik mindez.” – mondta Johnson.
Maga Wickens először vezetett versenyautót a balesete óta, ő ezért volt megilletődött egy kicsit.
„Amikor felébredtem a mesterséges kómából, az első kérdéseim között volt, hogy mikor versenyezhetek újra. Hét évesen kezdtem el gokartozni, és a családom mindent feláldozott értem. Mindenki nagyon sok erőfeszítést tett értem, és a karrieremért, szóval nem engedhetem csak úgy el magamtól ezt az egészet. A sérülés csak hátráltat engem ebben, nem egyértelműen egy karrier végét jelenti.”
„Azt hiszem, ezek meghatározó pillanatok az életemben. 32 évesen még annyi időm van hátra, és ezt a lehető legteljesebben akarom leélni. Ez hajtott igazán a rehabilitációs fázisomban, ami még mindig minden nap zajlik. Egyszerűen tudtam, hogy ha nem teszek meg mindent a gyógyulásomért, egész életemben azon fogok gondolkodni, hogy ‘Mi lett volna, ha jobban próbálkozom?’. Mi lett volna, ha nem csinálom ezt? Vagy azt csináltam volna?” – folytatta Wickens, aki már csak korlátozottan tudja használni a lábát és a lábfejét.
„Az autó még egyben van.” – mondta mosolyogva. „De jól éreztem magam. Sok minden történt: először vezettem kézi vezérléssel, először mentem ezzel az autóval és nedves is volt a pálya. Sokkal jobban megbecsültem azt, amit Michael Johnson el tudott érni.”
„Próbáltam nem hősködni, bármennyire is nehéz volt! De jó érzés volt újra versenyautóban ülni.” – zárta Wickens.
(Galambos Bence)
