Mario Andretti (az F1-be csapattulajdonosként vágyó Michael apja) az autóversenyzés polihisztor-korszakában versenyzett, és vendégszereplőként a Daytona 500 is bekerült a győzelmi listájába. Pedig a Ford jobban örült volna, ha a márka állandó pilótája nyer.
A Forma-1 1978-as világbajnoka az IndyCar-ban kezdte a pályafutását, de tett kitérőket az autósport más műfajaiba is. Két bajnoki címmel a háta mögött 1966-ban indult először a NASCAR legkiemelkedőbb versenyén, a Daytona 500-on, ekkor a futottak még kategóriában végzett.
„Kísérleteztek velem, nagyon furcsán állították be az autót. A kanyarokban olyan volt, mint egy ugrálórúd” – mondta a versenyről az IndyCar honlapjának. Egy év múlva azonban újból rajthoz állt a Forddal, és a váltást segítette, hogy az IndyCar-ban a Ford gyári támogatását élvező istállónál vezetett.
A mezőny sűrűjéből indult és későn állt ki először a bokszba, ez igen jól kamatozott számára. De nagyon a pengeélen táncolt, és a csúszkáló autója miatt a riválisai nem mertek közel menni hozzá, nehogy magával rántsa őket egy balesetnél.
„Az edzéseken nem volt jó a motorom, és amíg nem csikorgattam a kerekeket, nem éreztem jónak a tempót. Emiatt nagyon laposra állítottuk a hátsó légterelőt az időmérőn, és ilyen konfigurációban kellett versenyeznem is. A futamon nem volt sok leszorítóerőm” – mondta Andretti.
„Egy nagyon ficánkolóra hangolt autót senki sem képes vezetni, de úgy éreztem, ura vagyok a helyzetnek. Alkalmazkodnom kellett hozzá, ez zavart össze másokat. Mások nyomában haladva nagyon riszált az autó, ezért az élre kellett állnom és a döntött kanyarokban a felső ívet válsztanom. Nem hagyhattam, hogy kívülről megelőzzenek.”
„Tudtam, mit csinálok, miközben a többiek örömmel mentek a második, harmadik helyen, hogy kihasználják a szélárnyékot és spóroljanak az üzemanyaggal. Azt hitték, türelmetlen vagyok, a 200 körből körülbelül 120-at az élen töltöttem. De bevált.”
A csúszkálástól füstölt a tapadás határáig terhelt jobb hátsó kerék, emiatt a Fordnál kezdetben azt hitték, hogy szivárog az olaj és az füstöl. Andrettinek viszont komolyabb akadályt jelentett, hogy a márka az egyik csapattársát, Fred Lorenzent szerette volna győztesnek látni, és Andrettit a végén 9 másodpercig várakoztatták a depóban, hogy Lorenzen előnyhöz jusson.
„Megértem a politikájukat, hiszen én csak alkalmi versenyzőjük voltam, Lorenzen meg a saját gyermekük. Ha választhattak volna, ki nyerjen, Lorenzen jobb nekik” – ismerte el Mario. Mindazonáltal ez sem állította meg, felzárkózott csapattársára és megelőzte.
„Ezzel a Daytona 500 lett a legnagyobb győzelmem addig. Különösen édes volt attól, hogy olyan műfajban értem el, amire nem specializálódtam. El tudják képzelni, hogy fordítva, például RIchard Petty vagy David Pearson eljött volna az Indy 500-ra és megnyerik? Még mindig különlegesen hangzik, és az is.”
A ma már 88 éves Lorenzen a karrierje során 26 győzelemig jutott a NASCAR-ban, míg Andretti, ahogy utaltunk rá, eljutott a Forma-1-be és világbajnok is lett.