Darlington, avagy a Fekete ruhás hölgy története

A NASCAR mezőnye e hét végén az egyik legpatinásabb helyszínre, a Darlington Racewayre látogat. De hogy miért, illetve hogyan is vált az alig 2.2 km hosszú ovál a sorozat egyik ékkövévé? A következő cikkünkben ezt boncolgatjuk.

A Darlington Raceway kezde a NASCAR történetét feldolgozó sorozatunk egyik részében már említést tettünk, nem árt azonban felfrissíteni, és némiképp kiegészíteni az ott leírtakat.

Az Egyesült Államok második burkolt pályája

A NASCAR 1948 óta íródó történetének első évei főként az azóta is óriási népszerűségnek örvendő dirt pályákon zajlottak. Az agyagos-salakos pályák, valamint a Daytona Beach-i homokos tengerpart mellett azonban 1949-ben egy formabontó ötlettel állt elő Harold Brasington. A korábbi NASCAR versenyző, aki visszavonulását követően az építőiparban találta meg számításait, a háború után frissen újraindult Indianapolis 500-as versenyek mintájára egy saját, burkolattal rendelkező pályára szerette volna vinni a NASCAR mezőnyt.

Brasington úgy volt vele, ha Tony Hulmannek sikerült Indianapolisban, neki miért ne sikerülhetne egy bő 700 mérfölddel dél-keletebbre, Darlingtonban is megcsinálnia ugyan azt. Vagy legalábbis valami nagyon hasonlót. Ennek megfelelően el is ment teleknézőbe, mely során végül egy 28 hektáros, egykor gyapot és mogyoróültetvényeknek otthont adó földet sikerült kiszemelnie.

A vásárlás során a pálya terveit tekintve némi kompromisszumra kényszerült, lévén a régi tulajdonos, Sherman Ramsey semmiképp sem szerette volna, ha a tulajdonában maradó halastava bármilyen mértékű kárt szenvedne, a másik irányban pedig az akkor már meglévő országút szabott határt a pálya méreteinek.

Brasington azonban nem akarta ilyen apróságok miatt a pálya egészét lerövidíteni, így az a kompromisszumos megoldás született, hogy a keleti, a tóval határos szakszát a pályának beszűkítik, így elnyerve a Darlington Raceway egyedi formáját. A hossz így az eredeti 1,5 mérföldről 1,25 mérföldre csökkent, mely az évek távlatából visszatekintve sokkal inkább öregbítette, semmint csorbította volna a pálya hírnevét.

A Darlinton Raceway végül 1950 nyarára készült el, pár hónappal később pedig már bár birtokba is vehették a NASCAR fenegyerekei.

A legkeményebb pálya első versenye

Az 1950-es versenyt a Munka Ünnepének napjára, szeptember 4-re írták ki. Az örök nosztalgia országában természetesen ebből is tradíció lett, így a Southern 500 névre keresztelt viadal azóta is, pár kósza évet eltekintve kirobbanthatatlan szeptember első hétvégéjéről. A név sem véletlen, lévén az akkor még Southern Five-Hundred formában írt elnevezés tökéletesen utalt arra, hogy most már Indiana mellett a déli államoknak is van egy 500 mérföldes futama.

A verseny előkészületei óriási hírverés mellett zajlottak, melyet tekintve nem véletlen, hogy összesen több, mint 80 autó adta be a nevezését a versenyre. A versenyre az ország minden tájáról érkeztek résztvevők, ami belegondolva, hogy akkor még csak papíron létezett az államok közti közlekedést jelentősen megkönnyítő országos autópálya hálózat, elképesztő dolog volt.

A versenyzők nagy része ráadásul saját versenyautójával tette meg a lakóhelye és a pálya közti, nem egy esetben több 1000 mérföldes távot. Ezt akkoriban mindenféle feltűnéstől mentesen végre lehetett hajtani, lévén ugyan azokkal az autókkal versenyeztek, amit egy autószalonba betérve, némi zöldhasú kicsengetését követően bármely honpolgár megvásárolhatott.

A versenyt különleges módon a NASCAR, valamint az akkor a széria konkurenciájának számító Central States Racing Assosiaton (CSRA) közösen szervezte, a fő csapásvonalat azonban természetesen Brasington jelölte ki.

A pálya tulaja meg volt győződve arról, hogy a siker kulcsa az Indy 500-as rendszer lemásolása lesz, így az időmérő edzések, akárcsak Indianapolisban, két héten keresztül tartottak. A mezőnybe végül 75 autó kvalifikálhatta magát, akik 25 sorba rendeződve várhatták a vasárnapi rajtot. Gyors fejszámolást követően rájöhetünk, hogy ez azt jelentette, hogy nem két, hanem három kígyó tekergett egymás mellett a rajt pillanatában. Honnan is ismerős annyira ez a formáció? Hát persze, hogy Indianapolisból!

Maguk az edzések is elég érdekes rendszerben zajlottak, lévén némi pénzösszegért cserébe bárki ki vihette az autóját a pályára, és megpróbálkozhatott a kvalifikációval, melyre akadt is jelentkező szép számmal a helyiek közül.

A legjobb eredményt végül Wally Campbell érte el, aki 82 mérföldes, azaz 132 km/h-s átlagsebességgel teljesítette a pályát. A 75 főt számláló mezőnyben rengeteg különböző márka képviseltette magát. Többek közt Pymouthok, Oldsmobile-ok, Cadillacek, Mercuryk és még jó 5-6 egyéb márka képviselői is megtalálhatóak voltak a mezőnyben, így a nagy amerikai gyártók számára presztízskérdés volt autóik jó szereplése.

500 mérföld, burkolt pálya, de hogyan is kezdjünk neki?

Lévén burkolt pályán még sosem rendeztek szériaautó-versenyt, ráadásul rögtön egy ilyen maratoni távval kellett indítani, nem igazán lehetett előre tudni, hogyan bírják majd az autók, a gumik és persze a versenyzők az óriási megpróbáltatásokat.

A 75 nevező csaknem kétharmada feladni kényszerült ilyen-olyan okok miatt a verseny, de a célba érők közül is jónéhányan jelentős hátránnyal abszolválták a távot. Az első köröket vezető Gober Sosebee mindössze 4 körig tudta tartani az első helyet, melyet a mezőny legnépszerűbb versenyzője, Curtis Turner orozott el előle. a 25. körben egy másik nagy név, Cotton Owens vette át a spiccet, majd egy jó 20 körrel később ismét változás állt be az élen.

Az első helyet ugyanis egy bizonyos Johnny Mantz vette át, aki a Firestone új fejlesztéseinek köszönhetően óriási előnybe került. A verseny előtt ugyanis a gumigyártó cég felkérte az előző évi Indy 500 7. helyezettjét, hogy tesztelje az új kifejezetten burkolt pályákra tervezett abroncsukat.

A teszt mondhatni sikeres volt, hisz míg a mezőny nagy része a több, mint 6 és fél órán át tartó verseny során akár 60 gumit is elhasznált, addig Mantz kerékcsere nélkül teljesítette a versenyt, amelyet végül 9 kör előnnyel meg is nyert.

A mezőny többi tagja, akik normál utcai gumikkal, vagy a dirt pályás abroncsokkal felvértezett autókkal jöttek el, nem számítottak ilyen jelentős gumikopásra, ezért a verseny végéhez közeledve egyre inkább kezdtek kifogyni a gumikból. Páran e miatt ki is álltak, az élelmesebbek azonban úgy gondolták, ilyen apróság miatt nem fognak üres kézzel hazakullogni, így a nézőknél kezdtek el érdeklődni, hogy nem-e lenne kedvük megválni szeretett járművük abroncsaitól némi készpénzért cserébe.

Az első darlingtoni versenyt tehát az első nagy gumibotrányról is hírhedté vállhatott volna, összességében azonban sikerült túllépni ezeken a problémákon, és az óriási kasszasikert hozó viadal, megnyitva az utat a burkolt pályák előtt, a legrangosabb futammá nőtte ki magát a naptárban, melyet csak az 1959-ben első ízben megrendezett Daytona 500 tudott letaszítani a trónról.

Legendás pálya, legendás történetekkel

Bár 1959-ben a Daytona 500 átvette a stafétát a Southern 500-tól, a futam a legendás mivoltából azóta sem vesztett. A legendás pályákat pedig általában a legendás történetek teszik méglegendásabbá, és hogy a legenda szó legtöbbször egy mondatban való szerepeltetésével kapcsolatos világrekordot megdöntsük, idézünk néhány történetet a Darlington-i pálya jó vastag legendáriumából.

Beszédes becenevek

Amerika a becenevek országa. Nagyítóval sem igazán találhatnánk olyan versenyzőt, aki rendes polgári nevét használva vált volna híressé. Gondoljunk csak a jelenlegi mezőnyből William Clyde Elliott II-re, Joseph Thomas Logano-ra, akik Chase Elliottként és Joey Loganoként váltak ismertté. De kissé visszalépkedve a történelemben a teljesen ismeretlenül hangzó Robert Nold Byron és az Edwards Glenn Roberts névről is csak némi utánajárással derül ki, hogy valójában két kiváló versenyzőt, Red Byront, és Fireball Robertset rejti.

Akik pedig adott esetben polgári nevüket, vagy legalább annak egy részét használják, azokhoz is igencsak hangzatos becenevek társultak az elmúlt években. Gondoljuk csak Kyle „Rowdy” Busch-ra, vagy Dale „The Intimidator” Earnhardtra. Nos, a pályák esetében sincs ez másképp, a darlingtoni pálya pedig egyenesen két becenévvel is büszkélkedhet.

Az egyik ezek közül a „The Lady In Black”, azaz a Fekete ruhás hölgy. A név a korai években pályafelújító módszerei miatt ragadt a pályán. A Darlington-i versenyek előtti este ugyanis a pályakarbantartók egy aszfalttömítő folyadékkal kezelték le a pálya felületét, ami koromfeketévé varázsolta azt a másnapi versenyre.

Az évek során ez a név persze egy másik apropó okán is aktuálissá vált, a szűk pályán óhatatlanul előforduló falérintések következtében ugyanis a védőkorlát fehér színe a verseny végére egyre több sötét guminyommal lesz gazdagabb.

A Darlington Raceway másik beceneve a „The Track Too Tough to Tame”, azaz a Pálya, amit túl nehéz megszelídíteni. Ez szintén a pálya rendkívül nehéz mivoltára utal. Darlingtonban ugyanis könnyen előfordulhat, hogy 2-300 körön keresztül vezeted a verseny, csak azért, hogy aztán egy apró hibát elkövetve a falban érjen véget a napod.

Nem is kell túl messzire visszamenni az időben, hogy kiváló példát találjunk erre. 2020-ban ugyanis Jimmie Johnson fél körrel az első szegmens vége előtt találta magát a falban egy elrontott lekörözési kísérletet követően. A 7-szeres bajnok az első helyről volt kénytelen feladni a küzdelmet, így elvesztve esélyét pályafutása utolsó győzelmének megszerzésére.

Bár nem becenév, de a darlingtoni pályával szorosan összefüggő kifejezés a „Darlington Stripe”, azaz a „darlingtoni csík”. A kétértelmű kifejezés egyrészt az első versenyeken előszeretettel alkalmazott, amerikai focis módra a szem alá festett fekete csíkokra, másrészt pedig az autókon a falérintésektől kialakuló súrlódásnyomokra utal.

13. Southern 500? Na azt már nem!

Ha Amerikát az imént a becenevek országának tituláltam, akkor a babonák országa kifejezést sem lehet elvitatni a kontinensnyi ország lakóitól. A 13-as számtól való félelem a világ szinte minden táján jelen van, az USA-ban, ahol csak lehet, kerülik a balszerencsésnek tartott szám használatát.

Példának okáért a felhőkarcolók nem rendelkeznek 13. emelettel, a hotelekben nincs 13-as szoba, a repülőgépeken nincs 13-as sor, az autóversenyeken pedig nincs 13-as pithely, de a 13-as rajtszámot sem sokan pingálják autóikra.

Egy alkalommal azonban, 1962-ben a 13-as szám egy komplett verseny létét fenyegette. A sorozat akkori nagy sztárja, Joe Weatherly ugyanis különösen babonás ember hírében állt, aki már-már betegesen rettegett a 13-as számtól.

Olyannyira, hogy mikor a július 29-i bristoli verseny kvalifikációján a 13. helyet szerezte meg, szinte könyörgőre fogva kérvényezte, hogy a hivatalos rajtlistán 12a-ként hivatkozzanak a rajthelyére. A NASCAR eleget tett kérésének, pár hónappal később pedig ismét gondot okozott számára a 13-as szám.

A Southern 500-ot ugyanis abban az évben immár 13. alkalommal rendezték meg, mely a kor szokásainak megfelelően a verseny nevébe is belekerült. Weatherly azonban amikor ezt realizálta, ultimátumot intézett a szervezőkhöz, miszerint változtassák meg a verseny nevét, ellenkező esetben nem hajlandó elindulni a futamon. A névváltoztatás elég lehetetlen dolognak tűnt, hisz azt mégsem lehetett, hogy a bristoli esethez hasonlóan 12a néven hivatkozzanak a futamra, végül azonban mégis született egy olyan megoldás, mely mindenkit megnyugtatott.

A verseny nevét ugyanis az eredeti „13th Annual Southern 500”-ról a „The 12th Renewal of the Southern 500”-ra változtatták, amit a „Southern 500 12. megújítása”-ként lehetne lefordítani. Ezzel sikerült visszaugrani egyet a számsorban, a következő, 1963-as futamra pedig természetesen már ismét az eredeti rend szerint hivatkoztak.

Richard Petty horrorbalesete, mely biztonságosabbá tette a NASCAR-t

Nemcsak pozitív dolgok történtek persze Darlingtonban, a hangulat romlásának elkerülése érdekében azonban folytassuk egy végül pozitív végkicsengésű balesettel.

1970-ben az akkor még csak egyetlen bajnoki címmel rendelkező Richard Petty bukott óriásit. A király autója többször is megpördült a levegőben, mely során Petty ablakon kilógó karja és feje többször is az aszfaltnak csapódott. Tragédia szerencsére nem lett a dologból, a NASCAR azonban az esetet követően kötelezővé tette a „Window Net”-nek nevezett ablakra szerelt védőháló használatát.

Újabb verseny, újabb tradíció

A NASCAR-t követők bizonyára nagyon jól tudják, hogy a darlingtoni versenyek nem kizárólag a Southern 500-ból állnak. 1952-ben egy második futamot is létrehoztak, melynek távját mindössze 100 mérföldesre írták ki. Pár évnyi szünetet követően 1957-ben ismét két NASCAR versenyt rendeztek Darlingtonban, ezúttal azonban a májusi verseny már 300 mérföldes távot kapott. Eleinte a Convertible Division-ben tartották ezeket a versenyeket, az igencsak rövid életű széria végnapjait követően azonban már a Grand National naptárát gazdagította a viadal.

1966-ban 400 mérföldesre emelték a távot, majd 1973-ban már a tavaszi versenyen is 500 mérföldet kellett megtennie a mezőnynek. Ez egészen 1994-ig így is volt, amikor ismét visszatértek a 400 mérföldes távhoz, majd 10 évvel később úgy tűnt, a Southern 500 kistestvérének csillaga végleg leáldozott.

Jött azonban a Covid, ami minden felülírt. 2020-ban ugyanis a világjárvány miatt a versenyek egy részét törölni, másik részét pedig csúsztatni kellett. Utóbbi helyszínek jártak jobban, lévén a kieső versenyeket valahol pótolni kellett, erre pedig kiváló lehetőséget nyújtott Darlington. Sőt, május 17-t követően 3 nappal tartottak még egy futamot, így a történelem során először, az őszi versennyel együtt három alakalommal is tiszteletét tehette a mezőny Darlingtonban. A visszatérés sikeres volt, és a 2021-es, majd a 2022-es naptárban is helyet kapott a tavaszi verseny. Ráadásul a Darlingtonban szokásos Thowback verseny is átkerült tavaszra, így immár május elején csodálhatjuk meg a szebbnél szebb, klasszikus autókat idéző festéseket.

Nem lesz ez másképp idén sem. A Trackhouse Racing például az 1998-as Japán kiruccanást idézi meg, ahol Dale Earnhardt és fia, Dale Jr. először versenyeztek egy mezőnyben. Kyle Larson a ’80-as évek végének Casanovájára, Tim Richmondra emlékezik, míg Brad Keselowski Mark Martin Viagrás autóját idézi meg.