A Mustang és a McLaren együttműködése egy igazi 80-as évekbeli sztorit eredményezett, melynek egy érdekes prototípus lett az eredménye.
Az 1970-es évek olajválságai miatt – amelyek megbénították a gazdaságot, és szigorúbb károsanyag-kibocsátási előírásokhoz vezettek – az izomautók kora távoli álomnak tűnt – írja az Auto Evolution.
Az új járművek eladásához a detroiti nagyvállalatnak improvizálnia kellett, különösen mivel az emberek kezdtek belefáradni a gazdaságosságra összpontosító modellekbe, amelyek halálra untatták őket.
A Fordnál a tárgyalások középpontjában az állt, hogy a harmadik generációs Mustangot még vonzóbbá tegyék.
Az 1978-ban bemutatott modell előrelépés volt az ocsmány Pinto alapú modellhez képest, amely az 1970-es évek első felében segített életben tartani a vállalatot, és akárcsak ocsmány elődje, a Fox-body Mustangot is úgy vitték, mint a cukrot. 1979-ben a kereskedők 369 936 darabot adtak el – ez volt a hatodik legjobb eladási év a márka történetében, de még többre volt szükség.
Hogyan lehet tehát még népszerűbbé tenni az autót? Természetesen egy hihetetlen teljesítményű möddel építésével!
Később ez a törekvés vezetett a Special Vehicle Operations Department létrehozásához és az 1984-es Mustang SVO-hoz, amely egy fantasztikus, de alulértékelt, limitált szériás autó volt. Főszereplőnk viszont néhány évvel korábban született, és McLaren jelvényeket viselt.
A Ford partner talált… a McLaren személyében?
Az egész történet 1980-ban kezdődött, amikor a Ford által megbízott marketingcég képviselői egy teljesítményváltozat megvalósíthatóságának feltárásával megkeresték a McLaren amerikai, a michigani Livoniában működő részlegét azzal az ötlettel, hogy készítsenek egy IMSA-specifikus versenyautót és egy sor szorosan kapcsolódó, utcai változatot.
Az ötletből hamarosan a Ford által jóváhagyott M81 projekt lett, és 1981-ben a versenyautó Daytonában debütált.
Tom Klauser és John Morton pilóták váltották egymást a volán mögött, és a McLaren által kifejlesztett Mustangnak sikerült befejeznie a 24 órás versenyt, annak ellenére, hogy a verseny korai órájában balesetet szenvedtek.
Az autó 21. helyen ért célba, de világszerte címlapokra került, mivel számtalan tekercs ragasztószalaggal foltozták össze.
Livoniában a McLaren mérnökei 10 közúti használatra alkalmas autót készítettek el, amelyek mindegyike erősen hasonlított a daytonai autóra.
A Mustang McLaren szívében visszafojtott motor dobogott
Versenyspecifikus testvérével ellentétben, amelyet a legendás Cosworth BDA hajtott, az utcai Mustang McLareneket a 2,3 literes, turbófeltöltős soros négyhengeressel szerelték fel, amelyet a Ford a V8-asokat kedvelő vásárlók körében akart népszerűsíteni.
A károsanyag-kibocsátási előírások betartása érdekében a turbófeltöltést 5 psi-re (0,34 bar) korlátozták, így a névleges teljesítmény mindössze 132 lóerő volt – ugyanannyi, mint a széria 2,3 literes turbóké.
A motorok azonban ennél sokkal többre is képesek voltak. Két autót felszereltek feltöltésmérővel, és a turbók egészen 10 psi (0,69 bar) nyomásig mehettek, ami közel 180 lóerőt jelentett.
A legenda szerint több idővel és pénzzel a McLaren jóval 200 lóerő fölé tudta volna tornászni a négyhengerest, így erősebb lett volna a Ford 5.0 V8-asánál, de sajnos erre nem került sor.
Bár a Ford döntéshozói rendkívül elégedettek voltak az M81 projekttel, és komolyan fontolóra vették egy 249 darabos, korlátozott sorozatgyártás lehetőségét, végül úgy döntöttek, hogy a forrásokat az SVO részleghez irányítják át, amely szintén egy teljesítményorientált Mustangot fejlesztett.
Mai mércével mérve a Mustang McLaren M81-et teljesítményautónak nevezni nevetséges. Teljesítményszáma négy évtizeddel ezelőtt sem volt különösebben észbontó, de kétségtelenül ez a gép a történelem egyik legkülönlegesebb együttműködéséből született.